7. Fejezet 1/2

Sziasztok!

Hát jó sokat késtem  :S
ezer meg egy bocsi
De megpróbálom magam utolérni csak kezd elfogyni a füzetből is az előre irt dolog, de sietek.
Remélem tetszik ez a kicsi is.
Puszi

7. Fejezet

  Sajgó kézzel és lábbal ébredtem újra jégpáncéllal a bőrömön, bár már tudom, hogy ettől nem kell félnem.
Ever velem együtt nyerte vissza az eszméletét így én is láttam a cellára emlékeztető helyet ahol valószínűleg az éjszakát töltöttük. A padlón valami száraz gaz volt szétterítve a fejünk alatt egy rongy volt párna helyett, és az egyetlen fény a rácsokon szivárgott be.
- A picsába ez most nagyon nem hiányzott. – morgott Ever miközben a hátát a hideg falnak támasztotta.
Nem igazán figyeltem rá, mert a saját gondolataim érdekesebbek voltak.
„Kinek az apjáról beszélt Ever? Az övéről, vagy az enyémről? Biztos az övéről. Nem hiszem, hogy anya valaha összejött volna egy olyan fickóval akinek bármi köze van ehhez az egész rémálomhoz. Aput mindig egy milliárdos befektetőnek képzeltem, nem pedig egy… egy tudom is én minek.”
Azt se tudom, hogy ÉN hogy kerültem bele ebbe az egészbe, de abban biztos voltam, hogy visszaszerzem a testem. Egy belső hang azt súgta, hogy nem sokára itt az idő, hogy kitörjek innen. Arra kéne már csak rájönni, hogy hogyan mert úgy látszik gyenge vagyok a kitöréshez. Kéne egy kalapács, vagy valami faltörő kos. Sajnos egyiket sem találtam, és így…
Ever üvöltése félbeszakította a gondolatmenetem:
- Komolyan ennyire nem támogat titeket a kormány, hogy még kaját se tudtok adni?! – üvöltötte a rácsokon túl uralkodó sötétségnek.
„- Ever hagyd már abba!”
- Kuss legyen Gloria! Különben is neked már rég meg kellet volna fagynod. – hisztizet mint egy öt éves.
„- Mi bajod van, hogy ilyen hisztis lettél?”
- é – hes - vA- GYOK! – tagolta egyre hangosabban.
„- Hagyd már abba! Felvered a holtakat is.”
- Engem TE ne oktas ki. Neked már rég me… - a végét már nem tudta befejezni mert vakító fény árasztotta el kicsi cellánkat.
- A főnök látni akar téged!