6. Fejezet befejezés

Sziasztok!
Annak örömére, hogy péntek 13 van hoztam a 6. fejezet befejezését.
Szerencsére nekem nem veszett el a blogom, és nagyon sajnálom azokat akiknek igen.
Csak remélni tudom, hogy le van mentve a gépükre az ami ott volt így nem érte őket nagy kár.
Lécci írjatok kommit kell a visszajelzés * bociszem*
Remélem tetszeni fog a befejezés. :D
Gonosz vagyok :D
Puszi Stef

- Na mi van? Rám se nézel? Legalább lásd kitől jön a halálod! – a gúnyos férfi hang a hátam mögül jött.
Hirtelen mégsem akartam meghalni. Valami belül azt súgta, hogy nem halatok meg, de lehet, hogy csak azért gondoltam így mert nemsokára itt a szülinapom, és szeretném megünnepelni.
Lassan fordultunk a hang irányába. Egy magas, férfi kinézetű alak állt előttünk fekete csuklyával a fején, és egy vizipisztolynak kinéző fegyverrel a kezében. A kicsit zöldes árnyalatú, műanyagnak kinéző pisztoly egyenesen rám szegeződött, és hiába látszott ártalmatlannak a fegyver, az a magabiztosság amivel az Idegen tartotta meggyőzött, hogy veszélyes.
Ismerős nevetés törte meg a csendet. Ever valamin nagyon jót nevetett.
- Mit nevetsz te parazita? – csattant fel az Idegen.
- Azon, hogy nem fogsz megölni. – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – De a csapdáért gratulálok.
- Miért ne ölnélek meg? – szűrte a fogai közt Idegen.
- Mert a főnököd elég dühös lenne ha megölnéd a lányát.

- Hogy mi ??? – kérdeztük szinte egyszerre az Idegennel. Elfelejtettem, hogy hol vagyok és felpattantam, mire az eddig a testemet borító jégpáncél levált a testemről, és minden testrészem a helyén maradt. Bár most ez volt az utolsó dolog ami érdekelt, inkább az piszkálta a csőröm, hogy Ever mire célzott az előbb.
- MI A FENÉRE GONDOLSZ ???? EVER!!! – üvöltve vertem a láthatatlan doboz falát, mire Ever fájdalmasan felnyögött.
„ Aha. Szóval te is így csináltad.” végre rájöttem, hogy törjek ki innen. Rúgtam és ütöttem a falat ahol csak értem.

Ev sikítva esett össze a csempére, és már ő is üvöltött:
- Hagyd abba! – az Idegen nem tűnt úgy mintha segíteni akarna. Kíváncsian karbatette a kezét, és a falnak támaszkodva szemlélte a jelenetet.   
Éreztem, hogy a kezem alatt megreped a fal, és mindjárt áttörök, de elfogyott minden erőm. Ernyedten csúsztam vissza a földre.
- Győztem! – mondta rekedt hangon Ever.
- Én azt nem hinném. – jelentette ki az Idegen, majd felnyalábolta a testemet a földről, és egy bilincsszerű izét rakott a kezemre.
- Te most szépen velem jössz. – majd mintha csak egy kis tollpihe lennék, felkapott a vállára, és elindult a kijárat felé.

- Duke gyere! – szólt vissza a válla felett, mire a barna vicsorgó kutya, vidáman ügetett az Idegen felé.
Az udvaron bedobott egy sötétkék terepjáró hátuljába, nem éppen a leggyöngébb módszerrel.
Valamikor útközben Ever elvesztette az eszméletét, engem pedig újra a sötétség zárt jeges markába.

Facebook

Sziasztok!

Mivel ebben a modern világban  mindenki fent van a facebookon, úgy gondoltam én is fent leszek.
Ide írom majd ki, hogy mikor lesz friss, meg ilyeneket.
Puszi

6. Fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy már rég nem írtam. Most sem volt túl sok időm, de belegondoltam, hogy én már a hajamat tépném ha nem lenne friss ott ahol én olvasok, szóval összeszedtem magam, és leírtam nektek egy kis részletet a 6. fejezetből. Lassan bekerülnek új szereplők ezért vagyok igazában gondban. Képeket rakok fel róluk de nevet még nem írok. Nem lövöm le a poént.

Mondom ez csak RÉSZLET. Az eleje az egésznek 6. fejezetnek.
Remélem tetszik :D
Köszönöm, hogy ha még nem pártoltatok el tőlem.
Puszi

6. Fejezet

Már vagy egy hónapja azt nézem, hogyan teszi tönkre az életem Ever. Az fájt a legjobban, hogy már kezdtem megbízni benne, de ő még is bezárt engem – vagyis inkább a lelkem. Az egész olyan mintha egy láthatatlan dobozból szemlélném a világot. Sajnos senki nem takarta le a doboz oldalát, hogy ne lássam mit tesz Ever.
Otthagyta anyát, és lefizette, hogy szervezze meg a temetésemet. Mondanom se kell, hogy anya a megfelelő árért cserébe, készségesen eltemette a lányát. Vagyis engem. Az iskolában egyfolytában 2-es, 3-mas dolgozatokat írt, és emiatt elvesztettem az ösztöndíjamat is. Minden este bulikba járt, ahonnan részegen jött haza.
Haza. Na persze. Ez a szó számomra már nem jelent semmit. Inkább azt mondanám, hogy a hely ahol a testem lakik. Ez a hely pedig a város szélén lévő házat jelenti. Azt a házat amit aputól örököltem.  Legnagyobb csodálatomra Ever még semmit nem tett tönkre a házban.
Nem próbáltam meg ellenkezni az ellen, hogy kitúrt a helyemről. Olyan hideg vett körül, hogy féltem ha megmozdulok letörik valamilyen létfontosságú dolgom.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha legyőzöm ezt a félelmem.

…


Ever az emeleten teregetett. Igen TEREGETETT. Akármekkora ribanc is, attól még törődik a tisztasággal.
Szóval az emeleten teregettet, amikor valami zörgött lent.
Láttam magam előtt, ahogy Ever visszanézi az elmúlt  hónapot, hogy ellenőrizze, hogy mondta-e valakinek hogy hol lakunk.
De nem. Nem mondta.
Egy kis melegség kúszott be a jeges szobába. Nem más volt az mint a remény. Remény, hogy ez sorozatgyilkos az, és végre véget vett ennek a szörnyű rémálomnak.
Persze Ever félt. Felkapta az öblítős flakont, és leosont az előtérbe.
A nappaliból szaggatott lihegés hallatszott, és Ever ujjai már elfehéredtek a flakonon.
Remegő térdel sétált be a nappaliba.
A szép fehér kanapén egy hatalmas zsemle színű labrador retriever vicsorgott.
Minden reményem szerte foszlott, és újra a hideg maradt a társam. Hiszen ez csak egy kóbor kutya aki nem tudja, hogy hova került.
Ever ezt nem így gondolta. Riadtan hátrált ki az ajtóból. A félelme bekúszott az én jeges tudatomba is, így a jeges szoba még hidegebb lett.
„ Remek”. – gondoltam.
- Te komolyan egy műanyag flakonnal akarod megvédeni magad? – öblös nevetés töltötte be az üres házat.
A flakon nagy csattanással landolt a csempén, az öblítő pedig kék tócsa kén terjedt szét.
- Na mi van? Rám se nézel? Legalább lásd kitől jön a halálod!