Ez még nem friss, és tudom, hogy már rég nem volt.
A héten már nem hiszem, hogy lesz friss mert gőzerővel tanulok a záróvizsgákra. :S
De jövőhéten lazítós hét lesz a suliban, és mindent megteszek, hogy meglegyen a 6. fejezet.
Bocsi még egyszer, hogy ennyi időt kell várnotok.
Puszilok mindenkit Én :D
2011. április 27., szerda
2011. április 19., kedd
5. Fejezet
Sziasztok!
Bocsi, hogy ilyen rövid fejezeteket hozok, valahogy nem akarnak hosszabbak lenni :D
Tudom, hogy a végére utálni fogtok, de ígérem lesz még jobb is.
Remélem tetszeni fog.
Légy szíves írjatok kommit.
… az iskola előtt…
- Én így nem mehetek be oda. – mutattam végig magamon. Az eddigi összeállításhoz Ever hozzárakott még egy bőrkabátot is.
- Gloria ha nem akarod, hogy elvegyem a tested, akkor vonszold be a segged azon az ajtón! – szólt dühösen Ever.
- Ha ennyi baj van velem, miért vagy bennem? Hiszen neked nem is kellene létezned, ez…ez nem természetes. Az embereket nem szokták megszállni. – fakadtam ki. Én befogadom őt erre fel csak panaszkodik egész nap.
- Szerinted én választottam? Mert ha választhattam volna biztos nem téged választalak! – ordította bennem.
- Akkor ki választott?? – ordítottam már én is. Így jobban belegondolva nem is tudok semmit erről a megszállásos dologról.
Választ azonban nem kaptam, mert a csengő miatt kénytelen voltam bemenni.
… első óra- irodalom…
Az irodalom a kedvenc tantárgyam, mait az osztályfőnökünk tartott. Kedves, és szimpatikus nő aki ha belemerül a költészet világába még a csengő sem állíthatja meg.
Amikor beértem a terembe az osztály fele már bent ült. Hátrasétáltam a helyemre, és szerencsére – főként Evernek hála- nem estem orra, és nem is mentem úgy mint aki beszart. Ennek ellenére valami biztos nem stimmelt, mert mindeni kíváncsian méregetett.
- Mondtam, hogy nem kellene az a csizma. – üzentem fejben.
Ever nem válaszolt. Semmi dühös, vagy csípős megjegyzés. Pedig nem csak neki van joga megsértődni, ő sérteget engem már napok óta.
- Az a hely már foglalt! Miért nem ülsz mellém? – fordult hátra az osztály második legjobb pasija: Jeremy. Úgy nézhettem rá mint egy idióta, mert eddig még sose szólt hozzám.
- Tudom, hogy foglalt mert ez…- lépet be a mondtatom közepén a tanár. Tekintetével gyorsan ellenőrizte a létszámot, amikor hozzám ért elkerekedett a szeme.
- Ó. Nem is szóltak, hogy új diák jön. Gyere kedveském mutatkozz be az osztálynak. – intett a kezével a tábla felé. Kíváncsian kerestem az új arcot, a már megszokott unalmas fejek között, de senki újat nem találtam. Ellenben mindenki engem nézett.
- Te idióta rád hiszik azt, hogy új vagy. – üvöltött Ever. Egy új jövőkép játszódott le a szemem előtt. Ha most azt mondom, hogy új gyerek vagyok, akkor tiszta lappal kezdhetek mindent. Lehetnének barátaim, lehetne fiúm, járhatnék bulikba. Ezt akartam mindig is, és most az ölembe pottyan egy lehetőség. Egyszerűen nem hagyhattam ki.
Úgy tűnik Ever csak erre várt, mert a lábam felállt, és a tábla elé sétált.
- Hello a nevem … - itt bukott meg az elméletem.
- A nevem Ever Nel, és Torontóból költöztem a város szélén lévő erdőbe. Egyedül élek, és a jegyeim olyan közepesek. – Ever teljesen elvette a testem, hiába tiltakoztam már késő volt, csak gonosz nevetése vízhangzott a fejemben.
Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha eddig egy meleg takaró védett volna, de most eltűnt, és én itt maradtam védtelenül a hidegben.
Láttam ahogy a helyemre sétálok, hogy előveszem a cuccaimat, de nem éreztem semmit. Már nem éreztem a kemény széket a fenekem alatt,se a tankönyveim súlyát. Mintha csak egy filmet néznék. Semmi érzelem, csak a kép, és a hang.
- Tudja valaki, hogy mi lett Gloriával? – nevem említésére egy kis melegség áradt szét bennem.
- Gloria Palmer? – hallottam saját hangom.
- Igen. – mondta Mrs. Bartheng.
- Ó. Hát maguk nem is tudják? Tegnap este Gloria meghalt. – végkép eltűnt minden melegség. Valami meglökött, és a hátam nekicsapódott valaminek. Nem tudom honnan de éreztem, hogy kitúrtak a saját testemből. Kétségbeesve üvöltöttem Ever nevét, de mire bármi jelét mutatta annak, hogy hall engem, már késő volt. Előadta a történetet miszerint tegnap este halálos autó balesetem volt.
- Mi van? – mordult rám.
- Add vissza a testem! – üvöltöttem.
- Ti emberek olyan bolondok vagytok! – nevetett. – Sose jó nektek az-az élet amit kaptok. Az első adandó alkalommal eldobjátok magatoktól. És csak akkor fogjátok fel, hogy milyen értékes dolgot dobtok el amikor már késő. – váltott keményebbre a hangja. – Most te is ezt tetted. Láttál egy lehetőséget, és eldobtad a régi életed, hogy valaki más lehess. Így én megkaptam a tested, már nem én vagyok a potyautas hanem Te. – nem tudom, hogy hol vagyok, de a levegő hidegebb lett amikor felfogtam a szavai értelmét. Már nincs testem. Egy kidobott lélek lettem. Szinte éreztem ahogy a vér megfagy az ereimben, ahogy a hideg bekúszik minden sejtem közé, és utat tör magának a belsőm felé.
„Mit tettem?”- harsogta a lassan megfagyó agyam.
Utolsó gondolatom furcsa mód az volt, hogy most megtudom mit érez a jégkrém a fagyasztóban.
Bocsi, hogy ilyen rövid fejezeteket hozok, valahogy nem akarnak hosszabbak lenni :D
Tudom, hogy a végére utálni fogtok, de ígérem lesz még jobb is.
Remélem tetszeni fog.
Légy szíves írjatok kommit.
5. fejezet
- Elmondanád légy szíves, hogy mért kell nekem szoknyában mennem az iskolába? – kérdeztem reggel hétkor a potyautasomtól.
- Utoljára mondom, hogy azért mert Én azt mondtam. – válaszolt szokásos morgós hangján. Fura módon a ma reggelt nem tanulással kezdtem, hanem csupa lányos dologgal. Fürdéssel, sminkeléssel, hajvasalással. Persze az utolsó kettőt Ever irányította, mert félt, hogy leégetem a hajam, vagy valami bohóc maszkot festek magamnak.
- De én meg nem szeretem a szoknyát, és amúgy is tél van. Télen nem szoktak szoknyát hordani.
- Ezért van a harisnya rajtad. – mondta egyre türelmetlenebbül.
- Oké, ezt még felfogtam, de miért van rajtam magas sarkú csizma? Nem is tudok benne járni.
- Ad oda a lában, majd én járok vele.
- Persze. Mert ez olyan természetes dolog, minden tini lány így csinálja. Ha nem bír benne járni odaadja a lábát, egy másik léleknek. – váltottam én is gúnyos hangra. Testem megint önálló életre kelt, és az utolsó simításokat végezte el a szempilla spirállal.
- Vidd ezt az izét a szemem elől! – nyavalyogtam.
- Fogd már be egy kicsit! – förmedt rám.
Pár perc után nagy kegyesen vissza kaptam a testemet, és akkor jöttem rá, hogy mi motoszkált egész reggel a fejemben. Ever egyre sűrűben és egyre könnyebben veszi el a testem.
Aztán a tükör elé álltam megnézni, hogy milyen rémséget alkotott Ever. A tükörbe nézve egy idegen lány meredt rám. Rövid ujjú, szoknyás ruhában ami combközépig ért. A ruha felső részén egy masni volt. Hosszú vékony lábára fekete harisnya simult a térdéig, utána a harisnyát felváltotta a magas sarkú csizma. Szép arcát szög egyenes barna haj keretezte, barna szemei pedig még nagyobbnak tűntek a festék miatt.
Megmozdítottam a kezem, mire az ismeretlen lány keze is utánozta a mozdulatom.
- Ez…ez én vagyok?! – döbbentem le. Én nem lehetek ilyen szép. Soha életemben nem voltam még fele ilyen szép se.
- Na azért ne ájulj el ennyire. Lehetne jobb is. Húzzunk már a suliba mert elkésel! – morgott tovább. Esküszöm ez a csaj mindig mérges valami miatt.
- Utoljára mondom, hogy azért mert Én azt mondtam. – válaszolt szokásos morgós hangján. Fura módon a ma reggelt nem tanulással kezdtem, hanem csupa lányos dologgal. Fürdéssel, sminkeléssel, hajvasalással. Persze az utolsó kettőt Ever irányította, mert félt, hogy leégetem a hajam, vagy valami bohóc maszkot festek magamnak.
- De én meg nem szeretem a szoknyát, és amúgy is tél van. Télen nem szoktak szoknyát hordani.
- Ezért van a harisnya rajtad. – mondta egyre türelmetlenebbül.
- Oké, ezt még felfogtam, de miért van rajtam magas sarkú csizma? Nem is tudok benne járni.
- Ad oda a lában, majd én járok vele.
- Persze. Mert ez olyan természetes dolog, minden tini lány így csinálja. Ha nem bír benne járni odaadja a lábát, egy másik léleknek. – váltottam én is gúnyos hangra. Testem megint önálló életre kelt, és az utolsó simításokat végezte el a szempilla spirállal.
- Vidd ezt az izét a szemem elől! – nyavalyogtam.
- Fogd már be egy kicsit! – förmedt rám.
Pár perc után nagy kegyesen vissza kaptam a testemet, és akkor jöttem rá, hogy mi motoszkált egész reggel a fejemben. Ever egyre sűrűben és egyre könnyebben veszi el a testem.
Aztán a tükör elé álltam megnézni, hogy milyen rémséget alkotott Ever. A tükörbe nézve egy idegen lány meredt rám. Rövid ujjú, szoknyás ruhában ami combközépig ért. A ruha felső részén egy masni volt. Hosszú vékony lábára fekete harisnya simult a térdéig, utána a harisnyát felváltotta a magas sarkú csizma. Szép arcát szög egyenes barna haj keretezte, barna szemei pedig még nagyobbnak tűntek a festék miatt.
Megmozdítottam a kezem, mire az ismeretlen lány keze is utánozta a mozdulatom.
- Ez…ez én vagyok?! – döbbentem le. Én nem lehetek ilyen szép. Soha életemben nem voltam még fele ilyen szép se.
- Na azért ne ájulj el ennyire. Lehetne jobb is. Húzzunk már a suliba mert elkésel! – morgott tovább. Esküszöm ez a csaj mindig mérges valami miatt.
… az iskola előtt…
- Én így nem mehetek be oda. – mutattam végig magamon. Az eddigi összeállításhoz Ever hozzárakott még egy bőrkabátot is.
- Gloria ha nem akarod, hogy elvegyem a tested, akkor vonszold be a segged azon az ajtón! – szólt dühösen Ever.
- Ha ennyi baj van velem, miért vagy bennem? Hiszen neked nem is kellene létezned, ez…ez nem természetes. Az embereket nem szokták megszállni. – fakadtam ki. Én befogadom őt erre fel csak panaszkodik egész nap.
- Szerinted én választottam? Mert ha választhattam volna biztos nem téged választalak! – ordította bennem.
- Akkor ki választott?? – ordítottam már én is. Így jobban belegondolva nem is tudok semmit erről a megszállásos dologról.
Választ azonban nem kaptam, mert a csengő miatt kénytelen voltam bemenni.
… első óra- irodalom…
Az irodalom a kedvenc tantárgyam, mait az osztályfőnökünk tartott. Kedves, és szimpatikus nő aki ha belemerül a költészet világába még a csengő sem állíthatja meg.
Amikor beértem a terembe az osztály fele már bent ült. Hátrasétáltam a helyemre, és szerencsére – főként Evernek hála- nem estem orra, és nem is mentem úgy mint aki beszart. Ennek ellenére valami biztos nem stimmelt, mert mindeni kíváncsian méregetett.
- Mondtam, hogy nem kellene az a csizma. – üzentem fejben.
Ever nem válaszolt. Semmi dühös, vagy csípős megjegyzés. Pedig nem csak neki van joga megsértődni, ő sérteget engem már napok óta.
- Az a hely már foglalt! Miért nem ülsz mellém? – fordult hátra az osztály második legjobb pasija: Jeremy. Úgy nézhettem rá mint egy idióta, mert eddig még sose szólt hozzám.
- Tudom, hogy foglalt mert ez…- lépet be a mondtatom közepén a tanár. Tekintetével gyorsan ellenőrizte a létszámot, amikor hozzám ért elkerekedett a szeme.
- Ó. Nem is szóltak, hogy új diák jön. Gyere kedveském mutatkozz be az osztálynak. – intett a kezével a tábla felé. Kíváncsian kerestem az új arcot, a már megszokott unalmas fejek között, de senki újat nem találtam. Ellenben mindenki engem nézett.
- Te idióta rád hiszik azt, hogy új vagy. – üvöltött Ever. Egy új jövőkép játszódott le a szemem előtt. Ha most azt mondom, hogy új gyerek vagyok, akkor tiszta lappal kezdhetek mindent. Lehetnének barátaim, lehetne fiúm, járhatnék bulikba. Ezt akartam mindig is, és most az ölembe pottyan egy lehetőség. Egyszerűen nem hagyhattam ki.
Úgy tűnik Ever csak erre várt, mert a lábam felállt, és a tábla elé sétált.
- Hello a nevem … - itt bukott meg az elméletem.
- A nevem Ever Nel, és Torontóból költöztem a város szélén lévő erdőbe. Egyedül élek, és a jegyeim olyan közepesek. – Ever teljesen elvette a testem, hiába tiltakoztam már késő volt, csak gonosz nevetése vízhangzott a fejemben.
Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha eddig egy meleg takaró védett volna, de most eltűnt, és én itt maradtam védtelenül a hidegben.
Láttam ahogy a helyemre sétálok, hogy előveszem a cuccaimat, de nem éreztem semmit. Már nem éreztem a kemény széket a fenekem alatt,se a tankönyveim súlyát. Mintha csak egy filmet néznék. Semmi érzelem, csak a kép, és a hang.
- Tudja valaki, hogy mi lett Gloriával? – nevem említésére egy kis melegség áradt szét bennem.
- Gloria Palmer? – hallottam saját hangom.
- Igen. – mondta Mrs. Bartheng.
- Ó. Hát maguk nem is tudják? Tegnap este Gloria meghalt. – végkép eltűnt minden melegség. Valami meglökött, és a hátam nekicsapódott valaminek. Nem tudom honnan de éreztem, hogy kitúrtak a saját testemből. Kétségbeesve üvöltöttem Ever nevét, de mire bármi jelét mutatta annak, hogy hall engem, már késő volt. Előadta a történetet miszerint tegnap este halálos autó balesetem volt.
- Mi van? – mordult rám.
- Add vissza a testem! – üvöltöttem.
- Ti emberek olyan bolondok vagytok! – nevetett. – Sose jó nektek az-az élet amit kaptok. Az első adandó alkalommal eldobjátok magatoktól. És csak akkor fogjátok fel, hogy milyen értékes dolgot dobtok el amikor már késő. – váltott keményebbre a hangja. – Most te is ezt tetted. Láttál egy lehetőséget, és eldobtad a régi életed, hogy valaki más lehess. Így én megkaptam a tested, már nem én vagyok a potyautas hanem Te. – nem tudom, hogy hol vagyok, de a levegő hidegebb lett amikor felfogtam a szavai értelmét. Már nincs testem. Egy kidobott lélek lettem. Szinte éreztem ahogy a vér megfagy az ereimben, ahogy a hideg bekúszik minden sejtem közé, és utat tör magának a belsőm felé.
„Mit tettem?”- harsogta a lassan megfagyó agyam.
Utolsó gondolatom furcsa mód az volt, hogy most megtudom mit érez a jégkrém a fagyasztóban.
2011. április 15., péntek
4. fejezet
tudom kicsit rövidek a fejezetek, de remélem attól még tetszenek. Ha tetszik vagy ha nem légy szíves írjatok komit mert elvesztem az amúgy is kicsi önbizalmam.
puszi Stef.
puszi Stef.
4. Fejezet
Bár ne ígértem volna meg neki semmit. Szívesen tiltakoztam volna az ötlete ellen, de még élénken élt bennem az a kellemetlen érzés amit a testem eltulajdonítása okozott.
- Mit akarsz kezdeni azzal a sok pénzel? Mert az anyué és nem szívesen használnám. – egy idős ember ment el mellettem és teljesen hülyének nézett.
- Tudunk úgy beszélni, hogy más ne halja? – suttogtam.
- Igen, de akkor csak azokra a szavakra gondolj amiket nekem szánsz, mert semmi kedvem anyuci- pici lányának a gondolatait hallani.
- Akkor mehetünk haza? – kérdeztem az új módszerrel.
- Hülyéskedsz?? Még semmit nem csináltunk.
- De…
- Ugye nem akarod, hogy megint átvegyem az irányítást?
- Oké, oké. Csak ne zsarolj. Hova menjünk? -
- Kozmetikus, fodrász, pláza.
- De én ilyen helyekre nem mehetek!
- Istenem ne legyél már ekkora LÚ-ZER. – mondta – Oda mész ahova én mondom. Sok időt leszünk még együtt, és nem akarok ilyen ronda lenni.
- Tudod te olyan figyelmes, és kedves vagy. – mondtam szarkasztikusan, bár nem tudom, hogy ebben a fejben beszélésben hallatszik-e a hangsúly. Még egy darabig vitatkoztunk, de ő győzött a megfélemlítés ereje miatt. A következő megállónk egy szépségszalon volt. Életemben nem voltam még ilyen helyen. Amikor kinyitottam az ajtót egy aranyos kis csengőhang jelezte, hogy vendég érkezett. Az orromat egyből megcsapta a körömlak jellegzetes illata. Pár lépés után kis is derült, hogy ez azért van mert az első helységben éppen manikűr-pedikűr zajlott, balról pedig a hajszárító zúgása hallatszott. A rádióból Lady Gaga – Teath című száma szólt.
- Miben segíthetek? – kérdezte egy alacsony, vékony nő.
- Öööö… - és megint megtörtént, Ever átvette az irányítást, csak most a szám, és a hangom felett. – Szeretném igénybe venni az összes szolgáltatást. Pedikűr- manikűr, kozmetika, szőrtelenítés, hajvágás, és szolárium. – Úr Isten ennek a felét nem értettem.
- A fodrász és a manikűrös még egy darabig foglalt. Szóval kezdhetnénk a szőrtelenítéssel, és a kozmetikussal.
- Köszönöm. Most fizessek vagy a végén?
- A végén elég lesz. – mosolygott kedvesen a nő. Aztán Ever elvette a testem feletti irányítást is.
- Ha rád hagynám az irányítást elfutnál a szemöldökcsipesz látványától. – mondta gúnyosan.
- Persze vedd csak kölcsön a testem, végül is minek az nekem?
Evernek nem volt igaza nem a csipesz látványától lett volna kedvem elfutni, hanem magától a művelettől. Mintha kis tűket szurkált volna a homlokomba. Aztán az arcomat vette kezelésbe, miközben Ever /vagyis én csak Ever irányított/ szívélyesen elcsevegett megkínzómmal a legfrissebb pletykákról. Legszívesebben jól bokán rugdostam volna magam mert beleegyeztem ebbe az egészbe. Miközben engem elfoglalt a magamban való zsörtölődés, észre sem vettem, hogy fehérneműben fekszem egy asztalon, és egy nő meleg trugyit kenegetett a combom belső oldalára.
- Jaj ne! Ever ezt ne! Ezt már láttam a tv-ben és ez nagyon fááááá….. – nem bírtam befejezni mert a nő letépte a meleg gyantacsíkot, és bár a meleg eltűnt a helyét égető fájdalom vette át. Aztán ez így ment minden testrészemen amin csak egy szál szőr is volt. A végén már azt vártam mikor kezdi el a fejemet gyantázni. Szerencsére ez még csak eszébe sem jutott.
Ever mindeközben a Paparazzit dúdolta bennem, ami nem igazán segített az idegi állapotomon.
… a pedikűr és a manikűr megnyugtató szertartása után, már a fodrásznál…
A fodrász – akit mint később megtudtam Sziszinek hívnak – elismerően méregette hosszú, seggig érő hajamat. Miután megmosta kisebb „néma” vitába bonyolódtam na ki mással ha nem Everrel. A vita végeredménye az lett, hogy a bordám vonaláig fog érni, és amit levágnak azt eladom parókának.
- WoW. – csak ennyire futotta amikor megláttam magam a tükörben. Máskor majomemberre hasonlító arcom, most sokkal inkább hasonlított valamelyik menő lányra a suliból.
- Látod mire képes egy kis segítség. Most már hasonlítasz egy emberre. – mondta a mindig kedves, és figyelmes Ever.
- Köszönöm. – mondtam Evernek, és Sziszinek egyszerre.
…szoláriumban…
- Én ebbe nem fekszem bele! – jelentettem ki határozottan.
Mielőtt észbe kaphattam volna ma már másodszor /és ha a megérzésem nem csal nem utoljára/ találtam magam fehérneműben.
- De bele fogsz feküdni!
- Nem! Ez egy gonosz gép. Belefekszek, és elégek, vagy egy csótány mászik a fülembe, vagy elkapok valami fertőzést, vagy ez egy űrhajó és elrepül velem, hogy kiszívják az agyam, vagy …
- Na ne szórakozz már!! Űrhajó??? Különben is ki akarná leszívni a Te agyad. Hiszen alig van.
- Milyen igazad van, miért is hihetne az űrlényekben egy olyan lány akit megszállt egy idegesítő lélek.
- Oké ez övön aluli volt.
A végén csak belefeküdtem, mert nem akartam, hogy megint elkobozza a testem.
Miután kiszálltam a fodrász megigazította a hajam.
- Irány a pláza! – jelentette be ünnepélyesen a kicsit sem jó hírt Ev.
Könyörgök ne kelljen elmesélnem mi történt ott, mert magam is szeretném elfelejteni. Legyen elég annyi, hogy nagyon sok ruhát kellet felpróbálnom, és Ever nagyon sokat megvetetett.
Rengeteg zacskóval, és szinte nem önmagamként tértem haza este.
- Te meg mi a francot műveltél magaddal? – üvöltötte anya amikor beléptem az ajtón, és miután felfogta, hogy én vagyok a lánya. Nem tudtam mit mondhatnék neki, mert azt ugyse hinné el, hogy megszállt egy erőszakos lélek, és kijelentette, hogy nem akar ilyen ronda testben élni. Lehet, hogy az anyám bolond de ennyire nem.
- Anya a dolgok változnak. Mától ez vagyok én, és ha nem tetszik el is költözhetek, hiszen az a ház amit apa rám hagyott még mindig megvan. – mondta Ever helyettem. A házas infót amit csak véletlenül tudtam meg pár éve soha nem akartam elmondani anyunak. Aztán akaratom ellenére otthagytam anyát, és kipakoltam a szekrényem. Fürdés után pedig lefeküdtem. Úgy néz ki Ever szereti irányítani a testem.
Bár ne ígértem volna meg neki semmit. Szívesen tiltakoztam volna az ötlete ellen, de még élénken élt bennem az a kellemetlen érzés amit a testem eltulajdonítása okozott.
- Mit akarsz kezdeni azzal a sok pénzel? Mert az anyué és nem szívesen használnám. – egy idős ember ment el mellettem és teljesen hülyének nézett.
- Tudunk úgy beszélni, hogy más ne halja? – suttogtam.
- Igen, de akkor csak azokra a szavakra gondolj amiket nekem szánsz, mert semmi kedvem anyuci- pici lányának a gondolatait hallani.
- Akkor mehetünk haza? – kérdeztem az új módszerrel.
- Hülyéskedsz?? Még semmit nem csináltunk.
- De…
- Ugye nem akarod, hogy megint átvegyem az irányítást?
- Oké, oké. Csak ne zsarolj. Hova menjünk? -
- Kozmetikus, fodrász, pláza.
- De én ilyen helyekre nem mehetek!
- Istenem ne legyél már ekkora LÚ-ZER. – mondta – Oda mész ahova én mondom. Sok időt leszünk még együtt, és nem akarok ilyen ronda lenni.
- Tudod te olyan figyelmes, és kedves vagy. – mondtam szarkasztikusan, bár nem tudom, hogy ebben a fejben beszélésben hallatszik-e a hangsúly. Még egy darabig vitatkoztunk, de ő győzött a megfélemlítés ereje miatt. A következő megállónk egy szépségszalon volt. Életemben nem voltam még ilyen helyen. Amikor kinyitottam az ajtót egy aranyos kis csengőhang jelezte, hogy vendég érkezett. Az orromat egyből megcsapta a körömlak jellegzetes illata. Pár lépés után kis is derült, hogy ez azért van mert az első helységben éppen manikűr-pedikűr zajlott, balról pedig a hajszárító zúgása hallatszott. A rádióból Lady Gaga – Teath című száma szólt.
- Miben segíthetek? – kérdezte egy alacsony, vékony nő.
- Öööö… - és megint megtörtént, Ever átvette az irányítást, csak most a szám, és a hangom felett. – Szeretném igénybe venni az összes szolgáltatást. Pedikűr- manikűr, kozmetika, szőrtelenítés, hajvágás, és szolárium. – Úr Isten ennek a felét nem értettem.
- A fodrász és a manikűrös még egy darabig foglalt. Szóval kezdhetnénk a szőrtelenítéssel, és a kozmetikussal.
- Köszönöm. Most fizessek vagy a végén?
- A végén elég lesz. – mosolygott kedvesen a nő. Aztán Ever elvette a testem feletti irányítást is.
- Ha rád hagynám az irányítást elfutnál a szemöldökcsipesz látványától. – mondta gúnyosan.
- Persze vedd csak kölcsön a testem, végül is minek az nekem?
Evernek nem volt igaza nem a csipesz látványától lett volna kedvem elfutni, hanem magától a művelettől. Mintha kis tűket szurkált volna a homlokomba. Aztán az arcomat vette kezelésbe, miközben Ever /vagyis én csak Ever irányított/ szívélyesen elcsevegett megkínzómmal a legfrissebb pletykákról. Legszívesebben jól bokán rugdostam volna magam mert beleegyeztem ebbe az egészbe. Miközben engem elfoglalt a magamban való zsörtölődés, észre sem vettem, hogy fehérneműben fekszem egy asztalon, és egy nő meleg trugyit kenegetett a combom belső oldalára.
- Jaj ne! Ever ezt ne! Ezt már láttam a tv-ben és ez nagyon fááááá….. – nem bírtam befejezni mert a nő letépte a meleg gyantacsíkot, és bár a meleg eltűnt a helyét égető fájdalom vette át. Aztán ez így ment minden testrészemen amin csak egy szál szőr is volt. A végén már azt vártam mikor kezdi el a fejemet gyantázni. Szerencsére ez még csak eszébe sem jutott.
Ever mindeközben a Paparazzit dúdolta bennem, ami nem igazán segített az idegi állapotomon.
… a pedikűr és a manikűr megnyugtató szertartása után, már a fodrásznál…
A fodrász – akit mint később megtudtam Sziszinek hívnak – elismerően méregette hosszú, seggig érő hajamat. Miután megmosta kisebb „néma” vitába bonyolódtam na ki mással ha nem Everrel. A vita végeredménye az lett, hogy a bordám vonaláig fog érni, és amit levágnak azt eladom parókának.
- WoW. – csak ennyire futotta amikor megláttam magam a tükörben. Máskor majomemberre hasonlító arcom, most sokkal inkább hasonlított valamelyik menő lányra a suliból.
- Látod mire képes egy kis segítség. Most már hasonlítasz egy emberre. – mondta a mindig kedves, és figyelmes Ever.
- Köszönöm. – mondtam Evernek, és Sziszinek egyszerre.
…szoláriumban…
- Én ebbe nem fekszem bele! – jelentettem ki határozottan.
Mielőtt észbe kaphattam volna ma már másodszor /és ha a megérzésem nem csal nem utoljára/ találtam magam fehérneműben.
- De bele fogsz feküdni!
- Nem! Ez egy gonosz gép. Belefekszek, és elégek, vagy egy csótány mászik a fülembe, vagy elkapok valami fertőzést, vagy ez egy űrhajó és elrepül velem, hogy kiszívják az agyam, vagy …
- Na ne szórakozz már!! Űrhajó??? Különben is ki akarná leszívni a Te agyad. Hiszen alig van.
- Milyen igazad van, miért is hihetne az űrlényekben egy olyan lány akit megszállt egy idegesítő lélek.
- Oké ez övön aluli volt.
A végén csak belefeküdtem, mert nem akartam, hogy megint elkobozza a testem.
Miután kiszálltam a fodrász megigazította a hajam.
- Irány a pláza! – jelentette be ünnepélyesen a kicsit sem jó hírt Ev.
Könyörgök ne kelljen elmesélnem mi történt ott, mert magam is szeretném elfelejteni. Legyen elég annyi, hogy nagyon sok ruhát kellet felpróbálnom, és Ever nagyon sokat megvetetett.
Rengeteg zacskóval, és szinte nem önmagamként tértem haza este.
- Te meg mi a francot műveltél magaddal? – üvöltötte anya amikor beléptem az ajtón, és miután felfogta, hogy én vagyok a lánya. Nem tudtam mit mondhatnék neki, mert azt ugyse hinné el, hogy megszállt egy erőszakos lélek, és kijelentette, hogy nem akar ilyen ronda testben élni. Lehet, hogy az anyám bolond de ennyire nem.
- Anya a dolgok változnak. Mától ez vagyok én, és ha nem tetszik el is költözhetek, hiszen az a ház amit apa rám hagyott még mindig megvan. – mondta Ever helyettem. A házas infót amit csak véletlenül tudtam meg pár éve soha nem akartam elmondani anyunak. Aztán akaratom ellenére otthagytam anyát, és kipakoltam a szekrényem. Fürdés után pedig lefeküdtem. Úgy néz ki Ever szereti irányítani a testem.
2011. április 10., vasárnap
3. Fejezet
3. Fejezet
Amikor „visszatértem” anya teljesen kivolt borulva, hogy az ő kicsi lányát teletömték gyógyszerekkel. ( Vagy ahogy ő mondja gyógyszarokkal.) Szerencsétlen ápolónőt az igazgató mentette meg a sírástól.
Haza fele anya némaságba burkolózott, ami csak annyit jelenthetett, hogy otthon kapok a pofámnak. Mintha én tehetnék az egészről.
-Hogy vehetted be azokat a tablettákat? – kezdett bele a hegyi beszédbe anya otthon. – Nagyon csalódtam benned Gloria. – a folytatásra nem igazán figyeltem, mert már kívülről tudtam, az egész szöveget a természet nagy, és gyógyító erejéről. De ma valami más volt. Valami bennem azt mondta, hogy ez a nő egy idióta, és hogy nekem nem kötelező végig hallgatnom. Felkaptam az első táskát amit megláttam, és faképnél hagytam az anyámat, a nagy dumájával együtt.
Már 11 éve lakunk anyuval ebben az emeletes házban, és a lépcsőház azóta is életveszélyes. Hiába tettünk panaszt, hogy hiányoznak lépcsőfokok, vagy van amire az ember inkább nem lép rá, semmit nem tettek ellene. Ezért a nagy drámai kivonulásom is csorbát szenvedett a lépcsőkön való botladozás miatt.
Miután kis szerencsével túléltem a halálos lépcsőházat, a főutca felé vettem az irányt. A kirakatok előtt sétálva megint megijesztett a saját tükörképem.
- De ronda vagy. – szólt egy ismerős hang. Ijedten kaptam hátra a fejem, de senki nem volt ott.
- Komolyan mondom. Szemöldök csipesz, arclemosó ezek mind segíthetnek. – hangja gúnyosabb lett, de még mindig nem volt senki az utcában. Kezdet hatalmába keríteni a félelem.
- Ki beszél?
- De ronda vagy. – szólt egy ismerős hang. Ijedten kaptam hátra a fejem, de senki nem volt ott.
- Komolyan mondom. Szemöldök csipesz, arclemosó ezek mind segíthetnek. – hangja gúnyosabb lett, de még mindig nem volt senki az utcában. Kezdet hatalmába keríteni a félelem.
- Ki beszél?
-Ennyire hülye emberrel még nem találkoztam. Te semmire nem emlékszel?
- Mire kéne emlékeznem?
- Feladtad! Emlékszel már? Bár megkell mondanom, hogy nem találkoztam ilyen akaratos emberrel már vagy ezer éve. A legtöbben már a tükörnél feladják. – beugrott egy kép a furi álmomból, ahogy a tükör előtt állok.
- Azt nem csak álmodtam?
- Nem, nem álmodtad már egyek vagyunk.
- Mi vagy te?
- Ever Áme a nevem, de hívj csak Evernek, és hivatásos megszálló vagyok. – hangjából tisztán éreztem, hogy büszke arra aki, vagy ami.
- Mi van?
- Elmondom majd ha eljött az ideje, de nem fogok ilyen ronda testben élni. Mennyi pénz van nálad?
- Hol vagy? Nem látlak. – mint egy idióta kapkodtam a fejemet, de az utca még mindig ki volt halva.
- Benned. Nem értem, hogy lehetsz kitűnő ha még ezt sem érted. A lélekűrödben vagyok.
- Hol?
- Hol vagy? Nem látlak. – mint egy idióta kapkodtam a fejemet, de az utca még mindig ki volt halva.
- Benned. Nem értem, hogy lehetsz kitűnő ha még ezt sem érted. A lélekűrödben vagyok.
- Hol?
- Ha tudnád ezt eddig hányszor mondtam el. Esküszöm írni fogok egy kézkönyvet. A lélekűr egy hely az elmédben ami behálózza az egész tested. Ebben van teljesen logikusan a lelked.
Értetlenül meredtem a tükörképemre hátha így meglátom Őt, de semmi.
Értetlenül meredtem a tükörképemre hátha így meglátom Őt, de semmi.
- Az tuti, hogy ezt még nem kapizsgálod de nem is baj. Időnk mint a tenger. Mennyi pénz van nálad? – a kezem akaratom ellenére a táskába nyúlt. Rémülten vettem észre, hogy anya táskáját hoztam el nem az enyémet.
- A te neved Gloria ugye? – csak biccentettem egyet. – Akkor ez a te kártyád. – lóbálta a nem engedelmeskedő kezem az orrom előtt, a számomra teljesen ismeretlen kártyát. Pedig igaza volt, mert az én nevem volt rajta, és mint az-az automatánál kiderült több millió van rajta.
A lábam elindult valamerre.
A lábam elindult valamerre.
- Hééé Mit csinálsz? Ez az én testem.
- Csak akkor kapod vissza ha azt csinálod amit Én mondok. Megértetted? – tért vissza az undok hangja.
- Igen. Mit csináljak? – lemondtam a szabad napokról, és a magánszféráról, mert már nincs olyanom.
2011. április 9., szombat
2. Fejezet
Meg is hoztam a második fejezetet, ami szerintem nem lett olyan jó :S
2. Fejezet
Egy kocsmában találtam magam. A levegő bűzlött a cigarettától, én a bárpultnál ültem, egy pohár vízzel. Balra tőlem egy színpad állt, amin egy fiúbanda énekelt. Épp őket néztem amikor egy női hang a fülembe kezdetett suttogni:
- Hunyd le a szemed, nem kell, hogy láss.
Társ ki az elméd úgy minden más.
Éld bele magad, varázslat kell.
Ősi ösztön támad majd, míg a csendes alkony kell.
Mégse félj.
Benned élek.
Együtt élünk majd, én mégse félek.
Csak add meg magad, mond mire vársz?!
Úgyis győzök tök mindegy már.
Add meg magad úgy ahogy én.
Vár ránk tudom még ezer év.
Enged el magad, nincs mitől félned.
Mert már benned élek.
Egy kocsmában találtam magam. A levegő bűzlött a cigarettától, én a bárpultnál ültem, egy pohár vízzel. Balra tőlem egy színpad állt, amin egy fiúbanda énekelt. Épp őket néztem amikor egy női hang a fülembe kezdetett suttogni:
- Hunyd le a szemed, nem kell, hogy láss.
Társ ki az elméd úgy minden más.
Éld bele magad, varázslat kell.
Ősi ösztön támad majd, míg a csendes alkony kell.
Mégse félj.
Benned élek.
Együtt élünk majd, én mégse félek.
Csak add meg magad, mond mire vársz?!
Úgyis győzök tök mindegy már.
Add meg magad úgy ahogy én.
Vár ránk tudom még ezer év.
Enged el magad, nincs mitől félned.
Mert már benned élek.
Megfordultam, de senki nem volt mögöttem. Valami mélyen bennem felismerte a hangot. A gyomrom ideges görcsbe rándult.
A következő pillanatban egy nehéz vas páncélban találtam magam, egy szép mező közepén, és egy nehéz középkori kard volt a kezemben. Hírtelen a kilátást eltakarta egy ugyan olyan ruhába öltözött valaki mint én. Sajnos ugyanolyan kardja is volt amivel éppen rám akart lecsapni. De sikeresen kivédtem.
A fejemben megszólalt egy ismerős hang: „ Úgyis győzök tök mindegy már.”
A mező eltűnt, és egy tükör előtt találtam magam. Én voltam, de valahogy mégse én voltam. Olyan volt mintha egy idegen lenne a tükörben, pedig tudtam, hogy én vagyok az.
„ Engedd el magad. Nincs mitől félned, mert benned élek.” Láttam, és éreztem, hogy az én szám mozog, de nem az én hangom volt az. A félelem jeges marokként ragadott meg, és az agyam csak azt harsogta, hogy „Félek.” A tükörképem szeme ingerülté változott, majd a tükör is eltűnt.
Egy vörös szőnyeges sötét folyósón találtam magam. Éreztem, hogy valaki követ. Egyre gyorsabban mentem, egy idő után már rohantam, de a folyosó nem akart elfogyni.
A tüdőm szúrni kezdett, a lábam ólom nehéz lett, nem kaptam levegőt. Pihenni akartam végre. „ Add fel.” mondta a hangocska, és én nem is akartam mást csinálni. Megálltam végre, és a követőm is megállt.
- Feladod végre? – kérdezte a hang.
- Mi történik ha feladom?
- Te semmire nem figyelsz? Az lesz amit mondtam. – szólt idegesen.
- Emlékszem.
- Akkor feladod végre? – kérdezte egyre türelmetlenebbül.
- Igen. – biccentettem egy kicsit.
Ahogy kimondtam ezt az egy szót, eltűnt minden, és a nővérszoba fehér plafonjával néztem farkasszemet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)



