7. fejezet 2/2

Sokat késtem tudom ezért most nem is húzom az időt. Remélem egy ici-picit kárpótol titeket a várakozásért.


- A főnök látni akar téged! - bontakozott ki egy alacsony termetű ( a hangja alapján) fiú alakja.
- Én meg kaját akarok, de senki nem hoz nekem! - sikított a végére Ev. A fiú ezzel mit sem törődve rárakta a bilincset a kezemre és kivezetett a sötét folyosóra. Felkapott egy fáklyát és elindult a végtelennek tűnő sötétségbe. Az ismeretlen fiú egy japán srác volt sötétbarna hajjal amiben itt-ott felbukkant néhány világos tincs.
Véget ért a sötét folyosó és egy nagy barlang szerű terembe kerültünk, ahol rengeteg fotel, párna, kanapé volt, hogy lelehessen ülni. A barlang hatalmas volt és a két oldalán felfele és a terem hátulja felé is végtelennek tűnő könyvespolcok húzódtak kivéve ott ahol a kandalló volt. A másik fényforrás egy hatalmas csillár volt ami szinte a semmiben lógott. A csillár alatt pedig egy igazi kerekasztal állt ami mellett két fiatalabb és egy idősebb férfi beszélgetett.
- Meghoztam a lányt.- lökött előrébb a japán srác, mire mindenki rám nézett.
Egyből felismertem, mintha nem is telt volna el 11 év.

10 éves lehettem amikor megtaláltam a képet anya egyik fiókjában. Egy férfit ábrázolt kedves mosollyal és nagyon ismerős barna szemekkel éppen egy szelet húst tesz a grillezőre. A másik kezében egy csöppnyi kislányt tartott. Magamat felismertem, de a férfiről anyát kellet kérdeznem. Még emlékszem a nosztalgikus tekintetére amikor közölte velem, hogy a képen szereplő ember az apám.

Everen kívül mindenki megdöbben, bár azt hiszem, hogy azt hogy min kell megdöbbeni csak én és Ő értettük.
- Gloria. - suttogta inkább magának mint nekem az "apám".
- Milyen megható pillanat. Apa és lánya végre találkozik. - gúnyolodott Ever.
" Kuss legyen!" - éreztem, hogy több évnyi elnyomott harag és szomorúság tör a felszínre, és tudtam, hogy végre elég erős vagyok ahhoz, hogy véget vessek ennek az egésznek. Tiszta erővel rontottam neki a falnak újra és újra, mire Ever ordítva összeesett. Éreztem, hogy reccsen a fal, és hirtelen a saját testemben voltam. A földön feküdtem, és végre éreztem mindent.
Felpattantam és ordítva rontottam neki az "apámnak".
- Utállak! Tönkretetted az életemet, és anyáét is! Tudod  mennyi sajnálkozó tekintetett kellet elviselnem amikor megtudták, hogy elhagytál? Utállak! Bár soha nem találkoztál volna anyával! - közben ütöttem ahol értem. Azt akartam, hogy fájjon neki legalább annyira mint amennyire nekem fájt.
Ő pedig tűrte egészen addig amíg a három srác le nem rángatott róla.
- Hagyatok már! - vergődtem a kezük között.
- Nyugi van kis csaj!- búgta a fülembe az egyik fiú.
- Gloria kérlek megtudom magyarázni. - próbálkozott "apu".
- Ó tényleg? - tettetett nyugalommal álltam a két lábamra.
- Igen. - csillant a remény az ismerős szempárban.
- Az jó csak az a helyzet... hogy nem érdekel.  - üvöltöttem.
Ever gonosz nevetése térített eszhez.
- Te még mindig itt vagy? - mondtam ki hangosan. Erre talán azért nem reagál már is mert láttak a kétségbeesett kifejezést az arcomon, amitől mindenki feszülten figyelt.
" Igen és maradok is. Jegyezd meg jól Gloria: Vissza fogom szerezni a tested! "

7. Fejezet 1/2

Sziasztok!

Hát jó sokat késtem  :S
ezer meg egy bocsi
De megpróbálom magam utolérni csak kezd elfogyni a füzetből is az előre irt dolog, de sietek.
Remélem tetszik ez a kicsi is.
Puszi

7. Fejezet

  Sajgó kézzel és lábbal ébredtem újra jégpáncéllal a bőrömön, bár már tudom, hogy ettől nem kell félnem.
Ever velem együtt nyerte vissza az eszméletét így én is láttam a cellára emlékeztető helyet ahol valószínűleg az éjszakát töltöttük. A padlón valami száraz gaz volt szétterítve a fejünk alatt egy rongy volt párna helyett, és az egyetlen fény a rácsokon szivárgott be.
- A picsába ez most nagyon nem hiányzott. – morgott Ever miközben a hátát a hideg falnak támasztotta.
Nem igazán figyeltem rá, mert a saját gondolataim érdekesebbek voltak.
„Kinek az apjáról beszélt Ever? Az övéről, vagy az enyémről? Biztos az övéről. Nem hiszem, hogy anya valaha összejött volna egy olyan fickóval akinek bármi köze van ehhez az egész rémálomhoz. Aput mindig egy milliárdos befektetőnek képzeltem, nem pedig egy… egy tudom is én minek.”
Azt se tudom, hogy ÉN hogy kerültem bele ebbe az egészbe, de abban biztos voltam, hogy visszaszerzem a testem. Egy belső hang azt súgta, hogy nem sokára itt az idő, hogy kitörjek innen. Arra kéne már csak rájönni, hogy hogyan mert úgy látszik gyenge vagyok a kitöréshez. Kéne egy kalapács, vagy valami faltörő kos. Sajnos egyiket sem találtam, és így…
Ever üvöltése félbeszakította a gondolatmenetem:
- Komolyan ennyire nem támogat titeket a kormány, hogy még kaját se tudtok adni?! – üvöltötte a rácsokon túl uralkodó sötétségnek.
„- Ever hagyd már abba!”
- Kuss legyen Gloria! Különben is neked már rég meg kellet volna fagynod. – hisztizet mint egy öt éves.
„- Mi bajod van, hogy ilyen hisztis lettél?”
- é – hes - vA- GYOK! – tagolta egyre hangosabban.
„- Hagyd már abba! Felvered a holtakat is.”
- Engem TE ne oktas ki. Neked már rég me… - a végét már nem tudta befejezni mert vakító fény árasztotta el kicsi cellánkat.
- A főnök látni akar téged!  

6. Fejezet befejezés

Sziasztok!
Annak örömére, hogy péntek 13 van hoztam a 6. fejezet befejezését.
Szerencsére nekem nem veszett el a blogom, és nagyon sajnálom azokat akiknek igen.
Csak remélni tudom, hogy le van mentve a gépükre az ami ott volt így nem érte őket nagy kár.
Lécci írjatok kommit kell a visszajelzés * bociszem*
Remélem tetszeni fog a befejezés. :D
Gonosz vagyok :D
Puszi Stef

- Na mi van? Rám se nézel? Legalább lásd kitől jön a halálod! – a gúnyos férfi hang a hátam mögül jött.
Hirtelen mégsem akartam meghalni. Valami belül azt súgta, hogy nem halatok meg, de lehet, hogy csak azért gondoltam így mert nemsokára itt a szülinapom, és szeretném megünnepelni.
Lassan fordultunk a hang irányába. Egy magas, férfi kinézetű alak állt előttünk fekete csuklyával a fején, és egy vizipisztolynak kinéző fegyverrel a kezében. A kicsit zöldes árnyalatú, műanyagnak kinéző pisztoly egyenesen rám szegeződött, és hiába látszott ártalmatlannak a fegyver, az a magabiztosság amivel az Idegen tartotta meggyőzött, hogy veszélyes.
Ismerős nevetés törte meg a csendet. Ever valamin nagyon jót nevetett.
- Mit nevetsz te parazita? – csattant fel az Idegen.
- Azon, hogy nem fogsz megölni. – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – De a csapdáért gratulálok.
- Miért ne ölnélek meg? – szűrte a fogai közt Idegen.
- Mert a főnököd elég dühös lenne ha megölnéd a lányát.

- Hogy mi ??? – kérdeztük szinte egyszerre az Idegennel. Elfelejtettem, hogy hol vagyok és felpattantam, mire az eddig a testemet borító jégpáncél levált a testemről, és minden testrészem a helyén maradt. Bár most ez volt az utolsó dolog ami érdekelt, inkább az piszkálta a csőröm, hogy Ever mire célzott az előbb.
- MI A FENÉRE GONDOLSZ ???? EVER!!! – üvöltve vertem a láthatatlan doboz falát, mire Ever fájdalmasan felnyögött.
„ Aha. Szóval te is így csináltad.” végre rájöttem, hogy törjek ki innen. Rúgtam és ütöttem a falat ahol csak értem.

Ev sikítva esett össze a csempére, és már ő is üvöltött:
- Hagyd abba! – az Idegen nem tűnt úgy mintha segíteni akarna. Kíváncsian karbatette a kezét, és a falnak támaszkodva szemlélte a jelenetet.   
Éreztem, hogy a kezem alatt megreped a fal, és mindjárt áttörök, de elfogyott minden erőm. Ernyedten csúsztam vissza a földre.
- Győztem! – mondta rekedt hangon Ever.
- Én azt nem hinném. – jelentette ki az Idegen, majd felnyalábolta a testemet a földről, és egy bilincsszerű izét rakott a kezemre.
- Te most szépen velem jössz. – majd mintha csak egy kis tollpihe lennék, felkapott a vállára, és elindult a kijárat felé.

- Duke gyere! – szólt vissza a válla felett, mire a barna vicsorgó kutya, vidáman ügetett az Idegen felé.
Az udvaron bedobott egy sötétkék terepjáró hátuljába, nem éppen a leggyöngébb módszerrel.
Valamikor útközben Ever elvesztette az eszméletét, engem pedig újra a sötétség zárt jeges markába.

Facebook

Sziasztok!

Mivel ebben a modern világban  mindenki fent van a facebookon, úgy gondoltam én is fent leszek.
Ide írom majd ki, hogy mikor lesz friss, meg ilyeneket.
Puszi

6. Fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy már rég nem írtam. Most sem volt túl sok időm, de belegondoltam, hogy én már a hajamat tépném ha nem lenne friss ott ahol én olvasok, szóval összeszedtem magam, és leírtam nektek egy kis részletet a 6. fejezetből. Lassan bekerülnek új szereplők ezért vagyok igazában gondban. Képeket rakok fel róluk de nevet még nem írok. Nem lövöm le a poént.

Mondom ez csak RÉSZLET. Az eleje az egésznek 6. fejezetnek.
Remélem tetszik :D
Köszönöm, hogy ha még nem pártoltatok el tőlem.
Puszi

6. Fejezet

Már vagy egy hónapja azt nézem, hogyan teszi tönkre az életem Ever. Az fájt a legjobban, hogy már kezdtem megbízni benne, de ő még is bezárt engem – vagyis inkább a lelkem. Az egész olyan mintha egy láthatatlan dobozból szemlélném a világot. Sajnos senki nem takarta le a doboz oldalát, hogy ne lássam mit tesz Ever.
Otthagyta anyát, és lefizette, hogy szervezze meg a temetésemet. Mondanom se kell, hogy anya a megfelelő árért cserébe, készségesen eltemette a lányát. Vagyis engem. Az iskolában egyfolytában 2-es, 3-mas dolgozatokat írt, és emiatt elvesztettem az ösztöndíjamat is. Minden este bulikba járt, ahonnan részegen jött haza.
Haza. Na persze. Ez a szó számomra már nem jelent semmit. Inkább azt mondanám, hogy a hely ahol a testem lakik. Ez a hely pedig a város szélén lévő házat jelenti. Azt a házat amit aputól örököltem.  Legnagyobb csodálatomra Ever még semmit nem tett tönkre a házban.
Nem próbáltam meg ellenkezni az ellen, hogy kitúrt a helyemről. Olyan hideg vett körül, hogy féltem ha megmozdulok letörik valamilyen létfontosságú dolgom.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha legyőzöm ezt a félelmem.

…


Ever az emeleten teregetett. Igen TEREGETETT. Akármekkora ribanc is, attól még törődik a tisztasággal.
Szóval az emeleten teregettet, amikor valami zörgött lent.
Láttam magam előtt, ahogy Ever visszanézi az elmúlt  hónapot, hogy ellenőrizze, hogy mondta-e valakinek hogy hol lakunk.
De nem. Nem mondta.
Egy kis melegség kúszott be a jeges szobába. Nem más volt az mint a remény. Remény, hogy ez sorozatgyilkos az, és végre véget vett ennek a szörnyű rémálomnak.
Persze Ever félt. Felkapta az öblítős flakont, és leosont az előtérbe.
A nappaliból szaggatott lihegés hallatszott, és Ever ujjai már elfehéredtek a flakonon.
Remegő térdel sétált be a nappaliba.
A szép fehér kanapén egy hatalmas zsemle színű labrador retriever vicsorgott.
Minden reményem szerte foszlott, és újra a hideg maradt a társam. Hiszen ez csak egy kóbor kutya aki nem tudja, hogy hova került.
Ever ezt nem így gondolta. Riadtan hátrált ki az ajtóból. A félelme bekúszott az én jeges tudatomba is, így a jeges szoba még hidegebb lett.
„ Remek”. – gondoltam.
- Te komolyan egy műanyag flakonnal akarod megvédeni magad? – öblös nevetés töltötte be az üres házat.
A flakon nagy csattanással landolt a csempén, az öblítő pedig kék tócsa kén terjedt szét.
- Na mi van? Rám se nézel? Legalább lásd kitől jön a halálod!
                       

Bocsi

Ez még nem friss, és tudom, hogy már rég nem volt.
A héten már nem hiszem, hogy lesz friss mert gőzerővel tanulok a záróvizsgákra. :S
De jövőhéten lazítós hét lesz a suliban, és mindent megteszek, hogy meglegyen a 6. fejezet.
Bocsi még egyszer, hogy ennyi időt kell várnotok.
Puszilok mindenkit Én :D

5. Fejezet

Sziasztok!

Bocsi, hogy ilyen rövid fejezeteket hozok, valahogy nem akarnak hosszabbak lenni :D
Tudom, hogy a végére utálni fogtok, de ígérem lesz még jobb is.
Remélem tetszeni fog.
Légy szíves írjatok kommit.

5. fejezet 

- Elmondanád légy szíves, hogy mért kell nekem szoknyában mennem az iskolába? – kérdeztem reggel hétkor a potyautasomtól.
- Utoljára mondom, hogy azért mert Én azt mondtam. – válaszolt szokásos morgós hangján. Fura módon a ma reggelt nem tanulással kezdtem, hanem csupa lányos dologgal. Fürdéssel, sminkeléssel, hajvasalással. Persze az utolsó kettőt Ever irányította, mert félt, hogy leégetem a hajam, vagy valami bohóc maszkot festek magamnak.
- De én meg nem szeretem a szoknyát, és amúgy is tél van. Télen nem szoktak szoknyát hordani.
- Ezért van a harisnya rajtad. – mondta egyre türelmetlenebbül.
- Oké, ezt még felfogtam, de miért van rajtam magas sarkú csizma? Nem is tudok benne járni.
- Ad oda a lában, majd én járok vele.
- Persze. Mert ez olyan természetes dolog, minden tini lány így csinálja. Ha nem bír benne járni odaadja a lábát, egy másik léleknek. – váltottam én is gúnyos hangra.  Testem megint önálló életre kelt, és az utolsó simításokat végezte el a szempilla spirállal.
- Vidd ezt az izét a szemem elől! – nyavalyogtam.
- Fogd már be egy kicsit! – förmedt rám.
Pár perc után nagy kegyesen vissza kaptam a testemet, és akkor jöttem rá, hogy mi motoszkált egész reggel a fejemben. Ever egyre sűrűben és egyre könnyebben veszi el a testem.
Aztán a tükör elé álltam megnézni, hogy milyen rémséget alkotott Ever. A tükörbe nézve egy idegen lány meredt rám. Rövid ujjú, szoknyás ruhában ami combközépig ért. A ruha felső részén egy masni volt. Hosszú vékony lábára fekete harisnya simult a térdéig, utána a harisnyát felváltotta a magas sarkú csizma. Szép arcát szög egyenes barna haj keretezte, barna szemei pedig még nagyobbnak tűntek a festék miatt.
Megmozdítottam a kezem, mire az ismeretlen lány keze is utánozta a mozdulatom.
- Ez…ez én vagyok?! – döbbentem le. Én nem lehetek ilyen szép. Soha életemben nem voltam még fele ilyen szép se.
- Na azért ne ájulj el ennyire. Lehetne jobb is. Húzzunk már a suliba mert elkésel! – morgott tovább. Esküszöm ez a csaj mindig mérges valami miatt. 

… az iskola előtt…

- Én így nem mehetek be oda. – mutattam végig magamon. Az eddigi összeállításhoz Ever hozzárakott még egy bőrkabátot is.
- Gloria ha nem akarod, hogy elvegyem a tested, akkor vonszold be a segged azon az ajtón! – szólt dühösen Ever.
- Ha ennyi baj van velem, miért vagy bennem? Hiszen neked nem is kellene létezned, ez…ez nem természetes. Az embereket nem szokták megszállni. – fakadtam ki. Én befogadom őt erre fel csak panaszkodik egész nap.
- Szerinted én választottam? Mert ha választhattam volna biztos nem téged választalak! – ordította bennem.
- Akkor ki választott?? – ordítottam már én is. Így jobban belegondolva nem is tudok semmit erről a megszállásos dologról.
Választ azonban nem kaptam, mert a csengő miatt kénytelen voltam bemenni.

… első óra- irodalom… 

Az irodalom a kedvenc tantárgyam, mait az osztályfőnökünk tartott. Kedves, és szimpatikus nő aki ha belemerül a költészet világába még a csengő sem állíthatja meg.
Amikor beértem a terembe az osztály fele már bent ült. Hátrasétáltam a helyemre, és szerencsére – főként Evernek hála- nem estem orra, és nem is mentem úgy mint aki beszart. Ennek ellenére valami biztos nem stimmelt, mert mindeni kíváncsian méregetett.
- Mondtam, hogy nem kellene az a csizma. – üzentem fejben.
Ever nem válaszolt. Semmi dühös, vagy csípős megjegyzés. Pedig nem csak neki van joga megsértődni, ő sérteget engem már napok óta.
- Az a hely már foglalt! Miért nem ülsz mellém? – fordult hátra az osztály második legjobb pasija: Jeremy. Úgy nézhettem rá mint egy idióta, mert eddig még sose szólt hozzám.
- Tudom, hogy foglalt mert ez…- lépet be a mondtatom közepén a tanár. Tekintetével gyorsan ellenőrizte a létszámot, amikor hozzám ért elkerekedett a szeme.
- Ó. Nem is szóltak, hogy új diák jön. Gyere kedveském mutatkozz be az osztálynak. – intett a kezével a tábla felé. Kíváncsian kerestem az új arcot, a már megszokott unalmas fejek között, de senki újat nem találtam. Ellenben mindenki engem nézett.
- Te idióta rád hiszik azt, hogy új vagy. – üvöltött Ever. Egy új jövőkép játszódott le a szemem előtt. Ha most azt mondom, hogy új gyerek vagyok, akkor tiszta lappal kezdhetek mindent. Lehetnének barátaim, lehetne fiúm, járhatnék bulikba. Ezt akartam mindig is, és most az ölembe pottyan egy lehetőség. Egyszerűen nem hagyhattam ki.
Úgy tűnik Ever csak erre várt, mert a lábam felállt, és a tábla elé sétált.
- Hello a nevem … - itt bukott meg az elméletem.
- A nevem Ever Nel, és Torontóból költöztem a város szélén lévő erdőbe. Egyedül élek, és a jegyeim olyan közepesek. – Ever teljesen elvette a testem, hiába tiltakoztam már késő volt, csak gonosz nevetése vízhangzott a fejemben.

Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha eddig egy meleg takaró védett volna, de most eltűnt, és én itt maradtam védtelenül a hidegben.
Láttam ahogy a helyemre sétálok, hogy előveszem a cuccaimat, de nem éreztem semmit. Már nem éreztem a kemény széket a fenekem alatt,se a tankönyveim súlyát. Mintha csak egy filmet néznék. Semmi érzelem, csak a kép, és a hang.
- Tudja valaki, hogy mi lett Gloriával? – nevem említésére egy kis melegség áradt szét bennem.
- Gloria Palmer? – hallottam saját hangom.
- Igen. – mondta Mrs. Bartheng.
- Ó. Hát maguk nem is tudják? Tegnap este Gloria meghalt. – végkép eltűnt minden melegség. Valami meglökött, és a hátam nekicsapódott valaminek. Nem tudom honnan de éreztem, hogy kitúrtak a saját testemből. Kétségbeesve üvöltöttem Ever nevét, de mire bármi jelét mutatta annak, hogy hall engem, már késő volt. Előadta a történetet miszerint tegnap este halálos autó balesetem volt.
- Mi van? – mordult rám.
- Add vissza a testem! – üvöltöttem.
- Ti emberek olyan bolondok vagytok! – nevetett. – Sose jó nektek az-az élet amit kaptok. Az első adandó alkalommal eldobjátok magatoktól. És csak akkor fogjátok fel, hogy milyen értékes dolgot dobtok el amikor már késő. – váltott keményebbre a hangja. – Most te is ezt tetted. Láttál egy lehetőséget, és eldobtad a régi életed, hogy valaki más lehess. Így én megkaptam a tested, már nem én vagyok a potyautas hanem Te. – nem tudom, hogy hol vagyok, de a levegő hidegebb lett amikor felfogtam a szavai értelmét. Már nincs testem. Egy kidobott lélek lettem. Szinte éreztem ahogy a vér megfagy az ereimben, ahogy a hideg bekúszik minden sejtem közé, és utat tör magának a belsőm felé.
„Mit tettem?”- harsogta a lassan megfagyó agyam.
Utolsó gondolatom furcsa mód az volt, hogy most megtudom mit érez a jégkrém a fagyasztóban.