- A főnök látni akar téged! - bontakozott ki egy alacsony termetű ( a hangja alapján) fiú alakja.
- Én meg kaját akarok, de senki nem hoz nekem! - sikított a végére Ev. A fiú ezzel mit sem törődve rárakta a bilincset a kezemre és kivezetett a sötét folyosóra. Felkapott egy fáklyát és elindult a végtelennek tűnő sötétségbe. Az ismeretlen fiú egy japán srác volt sötétbarna hajjal amiben itt-ott felbukkant néhány világos tincs.
Véget ért a sötét folyosó és egy nagy barlang szerű terembe kerültünk, ahol rengeteg fotel, párna, kanapé volt, hogy lelehessen ülni. A barlang hatalmas volt és a két oldalán felfele és a terem hátulja felé is végtelennek tűnő könyvespolcok húzódtak kivéve ott ahol a kandalló volt. A másik fényforrás egy hatalmas csillár volt ami szinte a semmiben lógott. A csillár alatt pedig egy igazi kerekasztal állt ami mellett két fiatalabb és egy idősebb férfi beszélgetett.
- Meghoztam a lányt.- lökött előrébb a japán srác, mire mindenki rám nézett.
Egyből felismertem, mintha nem is telt volna el 11 év.
10 éves lehettem amikor megtaláltam a képet anya egyik fiókjában. Egy férfit ábrázolt kedves mosollyal és nagyon ismerős barna szemekkel éppen egy szelet húst tesz a grillezőre. A másik kezében egy csöppnyi kislányt tartott. Magamat felismertem, de a férfiről anyát kellet kérdeznem. Még emlékszem a nosztalgikus tekintetére amikor közölte velem, hogy a képen szereplő ember az apám.
Everen kívül mindenki megdöbben, bár azt hiszem, hogy azt hogy min kell megdöbbeni csak én és Ő értettük.
- Gloria. - suttogta inkább magának mint nekem az "apám".
- Milyen megható pillanat. Apa és lánya végre találkozik. - gúnyolodott Ever.
" Kuss legyen!" - éreztem, hogy több évnyi elnyomott harag és szomorúság tör a felszínre, és tudtam, hogy végre elég erős vagyok ahhoz, hogy véget vessek ennek az egésznek. Tiszta erővel rontottam neki a falnak újra és újra, mire Ever ordítva összeesett. Éreztem, hogy reccsen a fal, és hirtelen a saját testemben voltam. A földön feküdtem, és végre éreztem mindent.
Felpattantam és ordítva rontottam neki az "apámnak".
- Utállak! Tönkretetted az életemet, és anyáét is! Tudod mennyi sajnálkozó tekintetett kellet elviselnem amikor megtudták, hogy elhagytál? Utállak! Bár soha nem találkoztál volna anyával! - közben ütöttem ahol értem. Azt akartam, hogy fájjon neki legalább annyira mint amennyire nekem fájt.
Ő pedig tűrte egészen addig amíg a három srác le nem rángatott róla.
- Hagyatok már! - vergődtem a kezük között.
- Nyugi van kis csaj!- búgta a fülembe az egyik fiú.
- Gloria kérlek megtudom magyarázni. - próbálkozott "apu".
- Ó tényleg? - tettetett nyugalommal álltam a két lábamra.
- Igen. - csillant a remény az ismerős szempárban.
- Az jó csak az a helyzet... hogy nem érdekel. - üvöltöttem.
Ever gonosz nevetése térített eszhez.
- Te még mindig itt vagy? - mondtam ki hangosan. Erre talán azért nem reagál már is mert láttak a kétségbeesett kifejezést az arcomon, amitől mindenki feszülten figyelt.
" Igen és maradok is. Jegyezd meg jól Gloria: Vissza fogom szerezni a tested! "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése