2. Fejezet

Meg is hoztam a második fejezetet, ami szerintem nem lett olyan jó :S

2. Fejezet


Egy kocsmában találtam magam. A levegő bűzlött a cigarettától, én a bárpultnál ültem, egy pohár vízzel. Balra tőlem egy színpad állt, amin egy fiúbanda énekelt. Épp őket néztem amikor egy női hang a fülembe kezdetett suttogni:
- Hunyd le a szemed, nem kell, hogy láss.
   Társ ki az elméd úgy minden más.
   Éld bele magad, varázslat kell.
   Ősi ösztön támad majd, míg a csendes alkony kell.
   Mégse félj.
   Benned élek.
   Együtt élünk majd, én mégse félek.
   Csak add meg magad, mond mire vársz?!
   Úgyis győzök tök mindegy már.
   Add meg magad úgy ahogy én.
   Vár ránk tudom még ezer év.
   Enged el magad, nincs mitől félned.
   Mert már benned élek.

Megfordultam, de senki nem volt mögöttem. Valami mélyen bennem felismerte a hangot. A gyomrom ideges görcsbe rándult.

A következő pillanatban egy nehéz vas páncélban találtam magam, egy szép mező közepén, és egy nehéz középkori kard volt a kezemben. Hírtelen a kilátást eltakarta egy ugyan olyan ruhába öltözött valaki mint én. Sajnos ugyanolyan kardja is volt amivel éppen rám akart lecsapni. De sikeresen kivédtem.
A fejemben megszólalt egy ismerős hang: „ Úgyis győzök tök mindegy már.”

A mező eltűnt, és egy tükör előtt találtam magam. Én voltam, de valahogy mégse én voltam. Olyan volt mintha egy idegen lenne a tükörben, pedig tudtam, hogy én vagyok az.
„ Engedd el magad. Nincs mitől félned, mert benned élek.” Láttam, és éreztem, hogy az én szám mozog, de nem az én hangom volt az. A félelem jeges marokként ragadott meg, és az agyam csak azt harsogta, hogy „Félek.” A tükörképem szeme ingerülté változott, majd a tükör is eltűnt.

Egy vörös szőnyeges sötét folyósón találtam magam. Éreztem, hogy valaki követ. Egyre gyorsabban mentem, egy idő után már rohantam, de a folyosó nem akart elfogyni.
A tüdőm szúrni kezdett, a lábam ólom nehéz lett, nem kaptam levegőt. Pihenni akartam végre. „ Add fel.” mondta a hangocska, és én nem is akartam mást csinálni. Megálltam végre, és a követőm is megállt.
- Feladod végre? – kérdezte a hang.
- Mi történik ha feladom?
- Te semmire nem figyelsz? Az lesz amit mondtam. – szólt idegesen.
- Emlékszem.
- Akkor feladod végre? – kérdezte egyre türelmetlenebbül.
- Igen. – biccentettem egy kicsit.

Ahogy kimondtam ezt az egy szót, eltűnt minden, és a nővérszoba fehér plafonjával néztem farkasszemet.