3. Fejezet

3. Fejezet

Amikor „visszatértem” anya teljesen kivolt borulva, hogy az ő kicsi lányát teletömték gyógyszerekkel. ( Vagy ahogy ő mondja gyógyszarokkal.) Szerencsétlen ápolónőt az igazgató mentette meg a sírástól.

Haza fele anya némaságba burkolózott, ami csak annyit jelenthetett, hogy otthon kapok a pofámnak. Mintha én tehetnék az egészről.

-Hogy vehetted be azokat a tablettákat? – kezdett bele a hegyi beszédbe anya otthon. – Nagyon csalódtam benned Gloria. – a folytatásra nem igazán figyeltem, mert már kívülről tudtam, az egész szöveget a természet nagy, és gyógyító erejéről.  De ma valami más volt. Valami bennem azt mondta, hogy ez a nő egy idióta, és hogy nekem nem kötelező végig hallgatnom. Felkaptam az első táskát amit megláttam, és faképnél hagytam az anyámat, a nagy dumájával együtt. 

Már 11 éve lakunk anyuval ebben az emeletes házban, és a lépcsőház azóta is életveszélyes. Hiába tettünk panaszt, hogy hiányoznak lépcsőfokok, vagy van amire az ember inkább nem lép rá, semmit nem tettek ellene. Ezért a nagy drámai kivonulásom is csorbát szenvedett a lépcsőkön való botladozás miatt.

Miután kis szerencsével túléltem a halálos lépcsőházat, a főutca felé vettem az irányt. A kirakatok előtt sétálva megint megijesztett a saját tükörképem.
- De ronda vagy. – szólt egy ismerős hang. Ijedten kaptam hátra a fejem, de senki nem volt ott.
- Komolyan mondom. Szemöldök csipesz, arclemosó ezek mind segíthetnek. – hangja gúnyosabb lett, de még mindig nem volt senki az utcában. Kezdet hatalmába keríteni a félelem.
- Ki beszél?

-Ennyire hülye emberrel még nem találkoztam. Te semmire nem emlékszel?

- Mire kéne emlékeznem?

- Feladtad! Emlékszel már? Bár megkell mondanom, hogy nem találkoztam ilyen akaratos emberrel már vagy ezer éve. A legtöbben már a tükörnél feladják. – beugrott egy kép a furi álmomból, ahogy a tükör előtt állok. 

- Azt nem csak álmodtam?

- Nem, nem álmodtad már egyek vagyunk.

- Mi vagy te?

- Ever Áme a nevem, de hívj csak Evernek, és hivatásos megszálló vagyok. – hangjából tisztán éreztem, hogy büszke arra aki, vagy ami.

- Mi van?

- Elmondom majd ha eljött az ideje, de nem fogok ilyen ronda testben élni. Mennyi pénz van nálad?
- Hol vagy? Nem látlak. – mint egy idióta kapkodtam a fejemet, de az utca még mindig ki volt halva. 
- Benned. Nem értem, hogy lehetsz kitűnő ha még ezt sem érted. A lélekűrödben vagyok.
- Hol?

- Ha tudnád ezt eddig hányszor mondtam el. Esküszöm írni fogok egy kézkönyvet. A lélekűr egy hely az elmédben ami behálózza az egész tested. Ebben van teljesen logikusan a lelked.
Értetlenül meredtem a tükörképemre hátha így meglátom Őt, de semmi.

- Az tuti, hogy ezt még nem kapizsgálod de nem is baj. Időnk mint a tenger. Mennyi pénz van nálad? – a kezem akaratom ellenére a táskába nyúlt. Rémülten vettem észre, hogy anya táskáját hoztam el nem az enyémet.

- A te neved Gloria ugye? – csak biccentettem egyet. – Akkor ez a te kártyád. – lóbálta a nem engedelmeskedő kezem az orrom előtt, a számomra teljesen ismeretlen kártyát. Pedig igaza volt, mert az én nevem volt rajta, és mint az-az automatánál kiderült több millió van rajta.
A lábam elindult valamerre.

- Hééé Mit csinálsz? Ez az én testem.

- Csak akkor kapod vissza ha azt csinálod amit Én mondok. Megértetted? – tért vissza az undok hangja.   

- Igen. Mit csináljak? – lemondtam a szabad napokról, és a magánszféráról, mert már nincs olyanom.