5. Fejezet

Sziasztok!

Bocsi, hogy ilyen rövid fejezeteket hozok, valahogy nem akarnak hosszabbak lenni :D
Tudom, hogy a végére utálni fogtok, de ígérem lesz még jobb is.
Remélem tetszeni fog.
Légy szíves írjatok kommit.

5. fejezet 

- Elmondanád légy szíves, hogy mért kell nekem szoknyában mennem az iskolába? – kérdeztem reggel hétkor a potyautasomtól.
- Utoljára mondom, hogy azért mert Én azt mondtam. – válaszolt szokásos morgós hangján. Fura módon a ma reggelt nem tanulással kezdtem, hanem csupa lányos dologgal. Fürdéssel, sminkeléssel, hajvasalással. Persze az utolsó kettőt Ever irányította, mert félt, hogy leégetem a hajam, vagy valami bohóc maszkot festek magamnak.
- De én meg nem szeretem a szoknyát, és amúgy is tél van. Télen nem szoktak szoknyát hordani.
- Ezért van a harisnya rajtad. – mondta egyre türelmetlenebbül.
- Oké, ezt még felfogtam, de miért van rajtam magas sarkú csizma? Nem is tudok benne járni.
- Ad oda a lában, majd én járok vele.
- Persze. Mert ez olyan természetes dolog, minden tini lány így csinálja. Ha nem bír benne járni odaadja a lábát, egy másik léleknek. – váltottam én is gúnyos hangra.  Testem megint önálló életre kelt, és az utolsó simításokat végezte el a szempilla spirállal.
- Vidd ezt az izét a szemem elől! – nyavalyogtam.
- Fogd már be egy kicsit! – förmedt rám.
Pár perc után nagy kegyesen vissza kaptam a testemet, és akkor jöttem rá, hogy mi motoszkált egész reggel a fejemben. Ever egyre sűrűben és egyre könnyebben veszi el a testem.
Aztán a tükör elé álltam megnézni, hogy milyen rémséget alkotott Ever. A tükörbe nézve egy idegen lány meredt rám. Rövid ujjú, szoknyás ruhában ami combközépig ért. A ruha felső részén egy masni volt. Hosszú vékony lábára fekete harisnya simult a térdéig, utána a harisnyát felváltotta a magas sarkú csizma. Szép arcát szög egyenes barna haj keretezte, barna szemei pedig még nagyobbnak tűntek a festék miatt.
Megmozdítottam a kezem, mire az ismeretlen lány keze is utánozta a mozdulatom.
- Ez…ez én vagyok?! – döbbentem le. Én nem lehetek ilyen szép. Soha életemben nem voltam még fele ilyen szép se.
- Na azért ne ájulj el ennyire. Lehetne jobb is. Húzzunk már a suliba mert elkésel! – morgott tovább. Esküszöm ez a csaj mindig mérges valami miatt. 

… az iskola előtt…

- Én így nem mehetek be oda. – mutattam végig magamon. Az eddigi összeállításhoz Ever hozzárakott még egy bőrkabátot is.
- Gloria ha nem akarod, hogy elvegyem a tested, akkor vonszold be a segged azon az ajtón! – szólt dühösen Ever.
- Ha ennyi baj van velem, miért vagy bennem? Hiszen neked nem is kellene létezned, ez…ez nem természetes. Az embereket nem szokták megszállni. – fakadtam ki. Én befogadom őt erre fel csak panaszkodik egész nap.
- Szerinted én választottam? Mert ha választhattam volna biztos nem téged választalak! – ordította bennem.
- Akkor ki választott?? – ordítottam már én is. Így jobban belegondolva nem is tudok semmit erről a megszállásos dologról.
Választ azonban nem kaptam, mert a csengő miatt kénytelen voltam bemenni.

… első óra- irodalom… 

Az irodalom a kedvenc tantárgyam, mait az osztályfőnökünk tartott. Kedves, és szimpatikus nő aki ha belemerül a költészet világába még a csengő sem állíthatja meg.
Amikor beértem a terembe az osztály fele már bent ült. Hátrasétáltam a helyemre, és szerencsére – főként Evernek hála- nem estem orra, és nem is mentem úgy mint aki beszart. Ennek ellenére valami biztos nem stimmelt, mert mindeni kíváncsian méregetett.
- Mondtam, hogy nem kellene az a csizma. – üzentem fejben.
Ever nem válaszolt. Semmi dühös, vagy csípős megjegyzés. Pedig nem csak neki van joga megsértődni, ő sérteget engem már napok óta.
- Az a hely már foglalt! Miért nem ülsz mellém? – fordult hátra az osztály második legjobb pasija: Jeremy. Úgy nézhettem rá mint egy idióta, mert eddig még sose szólt hozzám.
- Tudom, hogy foglalt mert ez…- lépet be a mondtatom közepén a tanár. Tekintetével gyorsan ellenőrizte a létszámot, amikor hozzám ért elkerekedett a szeme.
- Ó. Nem is szóltak, hogy új diák jön. Gyere kedveském mutatkozz be az osztálynak. – intett a kezével a tábla felé. Kíváncsian kerestem az új arcot, a már megszokott unalmas fejek között, de senki újat nem találtam. Ellenben mindenki engem nézett.
- Te idióta rád hiszik azt, hogy új vagy. – üvöltött Ever. Egy új jövőkép játszódott le a szemem előtt. Ha most azt mondom, hogy új gyerek vagyok, akkor tiszta lappal kezdhetek mindent. Lehetnének barátaim, lehetne fiúm, járhatnék bulikba. Ezt akartam mindig is, és most az ölembe pottyan egy lehetőség. Egyszerűen nem hagyhattam ki.
Úgy tűnik Ever csak erre várt, mert a lábam felállt, és a tábla elé sétált.
- Hello a nevem … - itt bukott meg az elméletem.
- A nevem Ever Nel, és Torontóból költöztem a város szélén lévő erdőbe. Egyedül élek, és a jegyeim olyan közepesek. – Ever teljesen elvette a testem, hiába tiltakoztam már késő volt, csak gonosz nevetése vízhangzott a fejemben.

Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha eddig egy meleg takaró védett volna, de most eltűnt, és én itt maradtam védtelenül a hidegben.
Láttam ahogy a helyemre sétálok, hogy előveszem a cuccaimat, de nem éreztem semmit. Már nem éreztem a kemény széket a fenekem alatt,se a tankönyveim súlyát. Mintha csak egy filmet néznék. Semmi érzelem, csak a kép, és a hang.
- Tudja valaki, hogy mi lett Gloriával? – nevem említésére egy kis melegség áradt szét bennem.
- Gloria Palmer? – hallottam saját hangom.
- Igen. – mondta Mrs. Bartheng.
- Ó. Hát maguk nem is tudják? Tegnap este Gloria meghalt. – végkép eltűnt minden melegség. Valami meglökött, és a hátam nekicsapódott valaminek. Nem tudom honnan de éreztem, hogy kitúrtak a saját testemből. Kétségbeesve üvöltöttem Ever nevét, de mire bármi jelét mutatta annak, hogy hall engem, már késő volt. Előadta a történetet miszerint tegnap este halálos autó balesetem volt.
- Mi van? – mordult rám.
- Add vissza a testem! – üvöltöttem.
- Ti emberek olyan bolondok vagytok! – nevetett. – Sose jó nektek az-az élet amit kaptok. Az első adandó alkalommal eldobjátok magatoktól. És csak akkor fogjátok fel, hogy milyen értékes dolgot dobtok el amikor már késő. – váltott keményebbre a hangja. – Most te is ezt tetted. Láttál egy lehetőséget, és eldobtad a régi életed, hogy valaki más lehess. Így én megkaptam a tested, már nem én vagyok a potyautas hanem Te. – nem tudom, hogy hol vagyok, de a levegő hidegebb lett amikor felfogtam a szavai értelmét. Már nincs testem. Egy kidobott lélek lettem. Szinte éreztem ahogy a vér megfagy az ereimben, ahogy a hideg bekúszik minden sejtem közé, és utat tör magának a belsőm felé.
„Mit tettem?”- harsogta a lassan megfagyó agyam.
Utolsó gondolatom furcsa mód az volt, hogy most megtudom mit érez a jégkrém a fagyasztóban.